[elektro-etc] Tandij

[Famulus Számítástechnika]

>> Ez az eveki gtarto folyamatos erjedes vezetett
>> oda, hogy vegul letrejott Lakitelek es vegul
>> eljutott az ugy az Ellnezki Kerekasztal stadiumig.
>
> Jó lenne, ha így lett volna, de nem így volt. Ez csak egy lehetőség volt. 
> Gorbacsov és a szovjet rendszer összeomlása nélkül a laiktelek, előtte a 
> két liberális csomópont börtönben végezte volna.
>
>> Anno egy Orban Viktor nevu ember beszede
>> adta meg a vegso lokest egy ujratemetesen,
>> ahonnet mar nem volt visszaut...es a rendszervaltas
>> elkerulhetetlenne valt, de sajnos nem teljesse.
>
> Nem ez adta meg a végső lökést. Ha ez a beszéd el se hangzik, ha orbán nem 
> is létezik, akkor is megtörtént volna az egész. Ahogy megtörtént a többi 
> volt szoci országban is. Mindegyikben voltak neves emberek, akkoriban 
> leginkább a lengyelek jelentek meg nálunk, mint húzóerő, a szolidaritás 
> képében.

...hat igen, hogy
mikor volt a rendszervaltas, az
meg nem egy eldontott kerdes :-)

KJ

http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/10/04mink.htm

...
1999 augusztusáig Magyarországon majdnem mindenki úgy tudta, hogy a 
kommunizmus/pártállam/diktatúra/satöbbi, vagyis – az egyszeruség kedvéért és 
a fölösleges viták elkerülése végett nevezzük úgy, ahogy a nép ajkán élt – a 
„rencer" 1989-ben bukott meg. Ámde ez év augusztusában, hogy pontosan mikor, 
azt vizsgálják majd a „bütyköslábú történészek", Orbán Viktor miniszterelnök 
egy bécsi konferencián bejelentette, hogy a rendszer valójában 1990-ben lett 
leváltva. Pontosabban 1990. március 25-én, az elsô szabad országgyulési 
választások aktusával. 1989 csak a kommunistáknak és társutasaiknak, a 
liberálbolsevikiknek jelenti a rendszerváltást, hiszen ez volt az az év, 
amikor sikerrel átmentették a hatalmukat.

Mielôtt levonnánk az ijesztô és elhamarkodott következtetést, hogy 
Magyarország miniszterelnökének nincs ki a négy kereke, hadd bocsássam 
elôre, hogy ezt az értékelést egyáltalán nem tartom ôrültségnek. 1989-cel 
ugyanis történészeti leíró szempontból valóban súlyos bajok vannak. Kezdjük 
mindjárt azon, hogy ha 1989-et választjuk, akkor a rendszerváltásnak nincs 
napja, csak éve. Pedig a valamirevaló forradalmak, a „nagyfrancia", a 
„nagyoktóberi", 1848, a „kisoktóberi", mind-mind akkurátusan egy-egy naphoz 
kötôdnek, és ez nem véletlen. Egy forradalom akkor forradalom, ha napja van 
neki. Ám „az átalakulás nem volt rögtönös, sem erôszakos" – olvasható az 
1898-as törvény felirati javaslatában. Ez nem volt igaz 1848-ra, viszont 
igaz lett 1989-re. Ha sorra vesszük 1989 emlékezetes napjait, mindrôl 
kiderül, hogy fontos napok voltak, de a rendszerváltás napjának szerepére 
egyik sem alkalmas.

Január 28.: Pozsgay Imre a rádióban „népfelkelésnek" nevezi 1956-ot. A dolog 
jelentôségét nehéz túlbecsülni, csak hát a bejelentés pillanatában Pozsgay a 
„népfelkelést" vérbe fojtó MSZMP vezetô politikusa volt, 1956 viszont nem 
volt „népfelkelés".

Március 15.: az ellenzéki pártok által szervezett felvonuláson százezer 
ember, csak éppen ez az impozáns és lelkes tömeg nem 1989, hanem március 
15-e alkalmából volt az utcán.

Június 16.: ezen a napon temette el az ország a kommunizmust, csak éppen a 
dolog bensôséges jellegénél fogva ennek nem volt semmi látható jele.

Szeptember 18.: megszületik a megállapodás a politikai átmenetrôl, de azt 
nem írja alá minden résztvevô. Az Ellenzéki Kerekasztal széthullik, és új 
politikai küzdelem kezdôdik. Semminek sincs tehát vége.

Október 23.: ezen a napon születik a harmadik magyar köztársaság, ami 
közjogi aktusnak éppenséggel megfelel, ám a köztársaságot egy ideiglenes 
kommunista államfô kiáltja ki, miközben az igazi október 23-ról hallgat, 
mint a sír.

November 26.: A „négyigenes" népszavazás jelentôs esemény, amelynek 
jelentôségét azóta is ádázul vitatják. Az eredmény szoros volt.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 1989-ben végig hivatalban volt az utolsó 
pártállami parlament és az utolsó kommunista kormány, akkor még inkább 
látható, hogy mekkora bajban vagyunk 1989-cel. 1989-ben, a rendszerváltás 
évében szerte a régióban omlottak a falak, buktak a regnáló kommunista 
kormányok. Egyedül a rendszerváltás folyamatában éllovasnak tekintett (és 
utóbb is annak tekinthetô) Magyarországon maradt hivatalban Németh Miklós 
kormánya. 1989 forradalmi változások éve volt, egyúttal a forradalom 
elmaradásának is az éve. Talán Kemény Zsigmondnak volt igaza: a magyar nép 
alapvetôen nem szereti a forradalmat.

A magyarországi rendszerváltásnak tehát nincs kitüntetett napja. Ezért 
megjósolható, hogy a kommunizmus bukása soha nem lesz nemzeti ünnep. Így 
Orbán Viktor javaslata, hogy a rendszerváltást kössük a folyamatot betetôzô 
közjogi aktushoz, az elsô szabad választásokhoz, nem mondható teljesen 
hagymázos elképzelésnek. Mintha huszárosan elnyisszantaná a korszakolás 
csomóját. De csak mintha. Mert melyik nap is számít a rendszerváltási 
folyamat betetôzésének? A választás elsô fordulója március 25-én? De akkor 
már mindenkit csak az érdekelt, hogy végül ki nyeri a választásokat, ami még 
nem dôlt el. A második forduló április 8-án, amikor már volt végeredmény? De 
akkor már mindenki tudta, hogy az MSZMP utódpártja csúfos vereséget 
szenvedett. Akinek volt némi sütnivalója, az már tudta ezt hónapokkal 
korábban is. Az elsô szabadon választott országgyulés elsô ülése? Vagy 
Antall József kormányának megalakulása? Ön tudja fejbôl, hogy ezek mikor 
voltak?

De nemcsak a rendszerváltás napja hibádzik, hanem ha nagyon akarjuk, a 
rendszerváltás ténye is. Sokféle válasz adható arra, hogy mikor volt 1989, 
azaz mikor bukott meg a rendszer. A lehetséges válaszok a rendszer 
mibenlétével, természetével kapcsolatos vélekedéseket tükröznek. Két 
szélsôséges álláspont: A sztálinisták a rendszer bukását meglehetôsen korai 
idôpontra hajlamosak tenni, 1953-ra, de legkésôbb 1957-re, amikor Kádár 
végleg számuzte Rákosit, és megszilárdította a hatalmát a párton belül. A 
Kádár-rendszer gazos ösvénye szerintük már nem a kommunizmusba vezetett, és 
valljuk be, ebben volt is valami. Vagy: széles népi és értelmiségi körökben 
népszeru ma az a nézet, amely a sztálinistákkal szemben úgy véli, hogy a 
rendszerváltás még meg sem történt. A volt pártelit és más vezetôségek 
átmentették magukat, élnek, mint hal a vízben. Valljuk meg, ebben is van 
valami.

Mindkét állításban közös, hogy ugyanazokat a dolgokat feszegeti. Kommunista 
volt-e a Kádár-rendszer? Mit értünk „kommunizmuson", vagy azon, ami 
leváltandó? Mitôl van ez a valami leváltva, ha egyáltalán le van?

Az is közös bennük, hogy mindkét állítás teljes képtelenség.

Orbán Viktor érdeklôdése a történeti korszakolás ismeretelméleti kérdései 
iránt természetesen nem szabadidôs szellemi tevékenység. 1989. november 
14-én a televízióban Csengey Dénes olvasta föl az MDF felhívását, amely a 
népszavazás bojkottjára, azaz otthonmaradásra invitálta a 
választóközönséget. E felhívás utolsó pontja így hangzott: „Nem megyünk el, 
nem szavazunk, mert elegünk van az áldöntésekbôl, a látszatdemokráciából. 
Igazi tétet akarunk: parlamenti választásokat 1990. március 11-én! Az lesz a 
rendszerváltás pillanata. Akkor mi ott leszünk." A népszavazás körüli 
bonyodalmak alapos elemzésétôl függetlenül is világos, hogy tehát a 
rendszerváltás ideje attól függ, hogy ki csinálta azt, és nem attól, hogy 
mikor.

Amikor Orbán Viktor arról beszél, hogy a rendszerváltás az országgyulési 
választásokon ment végbe, utólag Csengey Dénessel látja magát együtt, 
vállvetve, a népszavazást kezdményezô SZDSZ-szel és persze saját magával 
szemben. Kövér László ma azt képzeli, hogy a Fidesz már 1989-ben is az MDF 
szövetségese volt. A négyigenes népszavazást így bizonyára Petô Iván, Bokros 
Lajos és Horn Gyula kezdték, mert hát tudvalevô, hogy ôk viszont egymással 
voltak szoros szövetségben már 1989-ben is, mint utóbb világossá vált, abból 
a célból, hogy 1995-ben bevezethessék majd nemzetpusztító csomagjukat.

Orbán Viktor idôutazása mindazonáltal elég tekervényesre sikeredett. Maga 
Csengey sem volt már összhangban önmagával: 1989 ôszén a népszavazás elleni 
kampányban, amelyben az akkori MDF és az utódpárti MSZP vállvetve küzdöttek 
fômusoridôben Pozsgay közszolgálati televíziójában, az egyik fô érv az volt, 
hogy népszavazási cirkuszra azért sincs szükség, mert a rendszervált(oz)ás 
már végbement. Méghozzá szeptember 18-án, a politikai megállapodás 
aláírásával és/vagy október 23-án, az alkotmánymódosítások átvezetésével, a 
köztársaság kikiáltásával. Még ha Pozsgay lenne is az államfô, ô sem 
állíthatná vissza a rendszert. Nem tehetne mást, mint végrehajtja a 
rendszerváltást szentesítô megállapodásokat. Ezért sem érdemes népszavazást 
tartani elnöksége megakadályozására – vélte intelligensen Antall József 1989 
ôszén.

Ezzel szemben a népszavazást társtettesként kezdeményezô Fideszt 1989-ben az 
a szándék vezette, hogy megakadályozza, hogy az új magyar köztársaság elsô 
szabadon választott államfôje az utódpárt egyik vezetô politikusa legyen. És 
mindezt tette azon politikai erôk, mindenekelôtt az MDF ellenében, amelyek 
különbözô és részben méltányolható megfontolásoktól indíttatva megkötötték 
ezt a kompromisszumot az utódpárttal. A miniszterelnök, hogy a vehemens 
antikommunizmusával tüntetô polgári koalíció ideológiai és retorikai 
egységét történetileg is megalapozza, felülbírálta tíz évvel ezelôtti 
vehemensen antikommunista álláspontját, és visszamenôleg azok mellett 
kampányol, akik 1989-ben Pozsgay Imrét, a Magyar Szocialista Párt 
elnökjelöltjét segítették volna az államfôi székbe. De ezt a csomót 
bogozgassa ô!

Viszont még mindig nincs válasz arra a kérdésre, hogy amúgy miért 1989. Az 
én megoldási javaslatom kissé a levegôben lóg, de kellôen egyszeru. 1988 
szilveszter estéjén még senki nem tudta biztosan, hogy vége van. 1989 
szilveszter estéjén viszont már csak nagyon kevesen és már csak nagyon 
halkan fohászkodtak azért, hogy mégse legyen még vége. A kettô között 
kellett tehát, hogy történjen valami. A kettô között pedig úgy látszik, csak 
egyvalami történt biztosan: 1989.

....