[elektro-etc] Az álnok .... volt kenyszer ?

[Erdos Zoltan]

- Eszünk egy almát?
- Nem, köszi, most nem kérek.
Ádám el volt foglalva egy fûszállal.
- Nézd, milyen érdekes! Ha a fény felé tartod, látod, hogy sok olyan
kicsi izébõl áll.
- Jé, tényleg. - mondta Éva nem túl kedvesen, ugyanis nem szerette, ha
Ádám nem vele foglalkozik. Érzései kétségkívül jogosak voltak, hiszen
egyetlen nõ sem szereti, ha a világon az összes férfi (esetünkben Ádám)
levegõnek nézi.
- Miért durcizol velem, Kicsi? Valami baj van?
- Semmi. - vágta rá Éva, megalapozva egy több ezer éves szokást. Ádám
visszatért a fûszál vizsgálgatásához.
- Jöhetne már a kígyó. Ilyenkor szokott jönni.
- Ühümm - dünnyögte Éva.

Itt egy darabig csendben voltak, ezért rövid tájleírással kell elütnöm
az idõt. Tessenek elképzelni egy tipikus Édenkertet. Fûbõl van a egtöbb,
ez az ideális élénk zöld pázsit, amit minden valamirevaló futballpályán
láthatunk; véletlenszerûen elszórva különbözõ színû virágok, itt-ott
mindenféle bokrok, kisebb-nagyobb gyümölcsfák, a ligetszerû összhatás
kedvéért - a fûben pedig apró szõrös állatkák, akik azért vannak, hogy
aranyos dolgokat csináljanak. így például hemperegnek, játszadoznak,
vagy apró tárgyakat gyûjtenek a pofazacskójukban. Néhánynak kifejezetten
azzal telik az élete, hogy szaladgál, mindent megszimatol (kicsit
mozgatja az orrát közben), és ilyen hangot ad, hogy mff-mff, mert úgy
még aranyosabb.

- Pocok. - mutatott rá Éva az egyikre. Az illetõ felnézett, kicsit
kérdõen félrehajtotta a fejét, aztán tovább szimatolt. Mff-mff. Õ most
egy pocok. Teljesen beleélte magát.

- Na jóestét, jóestét! - köszönt egy ismerõs hang valahonnan a fûbõl. -
Elnézést, ha megzavarok valamilyen tudományos vizsgálódást, úgy látom,
Ádámunk nagyon elfoglalt!
- Szia, Kígyó! Mi az, hogy este?
- Ó, semmi, egy kis belsõ poén, hamarosan világos lesz   A hangsúly a
köszönésen volt.
- Szevasz! - köszönt Ádám is, és letette a levelet - Már nagyon vártunk.
- Á, elaludtam egy kicsit. Na mi újság?
- Semmi - foglalta össze Éva, aztán eszébe jutott, hogy reggel
beszélgettek a Teremtõvel. - Itt volt a Fõnök.
- Áááá, a Fõnök.
Kígyó hangjában volt valami rosszul titkolt kedvetlenség.
- Na és mit mondott?
- Semmi különöset. Dumáltunk. Valami bajotok van egymással?
- Hát, aha, nem nagyon kedvel engem.
- Elvégre õ teremtett! - csodálkozott Ádám.
- Persze, persze, csak... Az a fixa ideája, hogy engem... - Kígyó kicsit
lehalkította a hangját - ...hogy engem megszállt a Sátán.
- Ne már! - nevetett Éva hangosan, a Kígyó óva intõ sziszegése ellenére
- Komolyan mondod, hogy hisz a Sátánban?
- Az Öreg? Ne viccelj. A legszörnyûbb rémálma.
- Ó! És azt gondolja, hogy megszállt? Éppen téged?
- Így.
- Hát ez vicces. És akkor te most ilyen gonosz vagy, ugye?
- Igen, igen, igen... Minden gonoszság alfája és omegája.
- Mije?
- Nem érdekes. Ezeket majd tanulni fogjátok.
- Te mindig olyan furcsákat mondasz, Kígyó.
- Ne haragudjatok. Csak dezsa... szóval olyan, mintha ez az egész már
megtörtént volna, és tudnám elõre.
- Miért, mi történt?
- Mi fog történni.
- Mi fog történni? - Éva mindig is kíváncsi természet volt, és
borzasztóan érdekelte, mire akar kilyukadni a Kígyó. Ádám megpróbált egy
fûszálat a két ujja közé venni, és ciripelni vele (ezt a játékot nemrég
találta ki), de közben azért fülelt, hogy mirõl is folyik a csevej.
- Nem beszélt nektek valamilyen fáról?
- Most, hogy mondod... de! De igen. Hogy a körtefáról nem szabad enni,
mert mérgezett.
- Alma - javította ki Ádám - És nem mérgezett, hanem csak simán nem szabad.
- Akkor alma. Szóval hogy ne együnk a fáról.
- Annyira éreztem! - Kígyó, ha lábat is teremtenek neki, most
valószínûleg tûnõdve járkált volna fel-alá. - És mi van azóta?
- Semmi. Nem eszünk róla.
- Ó, akkor jó. De mondott valamit, hogy miért ne?
- Nem emlékszem. Vagy várj!... Igen. Azt mondta, hogy ez a Tudás Fája.
- Éééértem. Ez gondolom valami metafora.
- Az mi?
- Csak hangosan gondolkodtam. Bocs. Szóval a Tudás Fája, mi? Hmm-hmm.
Nem tetszik nekem ez az egész.
- Min agyalsz ennyire, Kígyó? - kérdezte Ádám, mert nem értette, mit
kell ezen ilyen sokat tépelõdni. - Valamilyen védett fa, úgyhogy nem
eszünk róla. Ott van az összes többi. Van kaja, pia, nõ... Van minden.
Ez itt az Édenkert.
- Jó, ez világos... Nem is ezen gondolkodom. - Kígyó fogytán volt minden
metakommunikatív eszköznek, nem tudta rágni a körmét, nem tudta tûnõdve
dörzsölni a halántékát, úgyhogy muszáj volt szóban kifejeznie, hogy
gondolkodik. - Az a fura nekem, hogy miért tette ide.
- De hiszen Õ a Teremtõ! Minket is õ tett ide.
- Na igen... Csak hogy minek teszi az orrotok elé azt, amit nem szabad?
- Ó... ez mondjuk igaz. - töprengett Éva. - De az Öreg útjai
kifürkészhetetlenek, nem?
- Igen, elvileg. Éppen próbálom õket kifürkészni. Ádám, hagyd abba
kérlek, iszonyú idegesítõ! Pont olyan hangot adsz, mint azok a dolgok,
amiket meg szoktam enni.
- Oké. Tessék. Na, de miért érdekes ez az almafás téma ennyire?

Kígyó sóhajtott; ezt korábban külön gyakorolta, a jobb retorika érdekében.

- Az egészben az a lényeg, hogy el kell hagynotok az Édenkertet. Tudom,
tudom, ne nézzetek így rám. Nekem ehhez semmi közöm. Van egy olyan
bolygó, hogy Föld... Nem érdekes, hogy mi az a bolygó, szóval van egy
másik hely, ahol élnetek kell. Mégpedig azért, mert itt minden készen
van, itt nincs mit csinálni, és titeket azért teremtett, mert nagyon sok
mindent tudtok csinálni. És ezt ki kell próbálnia.
- Szép az a másik hely?
- Kábé ugyanilyen, nem fogtok nagyon meglepõdni. A kis állatok nem
ennyire aranyosak, meg néha hidegebb van.
- Az nem jó - fintorodott el Éva.
- Nem, de majd meg fogjátok szokni, jópofa hely egyébként. Szóval ahhoz,
hogy átköltözzetek, ennetek kell az almából. Pont abból, amibõl nem szabad.
- Hát de nem fogunk!
- Tudom, Ádám, te mindig is betartottad, amit kért az Öreg, és ez
rendben is van így. Viszont az a baj, hogy itt akármeddig el tudtok
lebzselni, és az egésznek semmi értelme, csak megy az idõ. Azért kellene
átköltözni, hogy történjen valami.
- Az mondjuk igaz. Én konkrétan szénné unom magam. - bólogatott Ádám, és
direkt nem nézett oda, ahonnan az a szörnyû nõi vasvillatekintet szúrta
az auráját. - A másik hely izgalmasabb?
- Óóóó, hát izgalomban nem lesz hiány! - vigyorgott a Kígyó - Ilyen
szempontból nagyon jó. Minden más, mindent ki lehet tapasztalni, mindent
meg lehet tanulni, vannak hegyek, tengerek, vízesések, most mindegy,
hogy melyik mi; Éva, te amúgy imádni fogod a vízeséseket. Szóval van ott
minden. Csak nincs ingyen kaja, és állandóan szaporodni kell.
- Nincs kaja?
- Van kaja, csak dolgozni kell érte. Utána kell szaladni, meg kell ölni...
- Elszaladnak a gyümölcsfák? - értetlenkedett Ádám - Az egy elég hülye
hely lehet.
- Nem, nem... A fák ugyanilyenek, mint itt. Jó, MINDEGY. Nem tudom ezt
mind elmagyarázni, pont az a poén benne, hogy oda fogtok költözni, és
megismeritek.
- De én itt akarok maradni! - Éva nyafogó hangon beszélt, és ütögette a
tenyerével a földet - Itt nõttem fel! Ez az otthonom!
- Nem nõttél fel, hanem egyszer csak lettél, otthonod pedig klasszikus
értelemben egyáltalán nincs...
- Oké, oké - vágott közbe Ádám - Hová akartál ezzel az egésszel kilyukadni?
- Azon gondolkozom, hogy talán ez az egész egy próbatétel.
- Próbatétel?
- Az. Hogy esztek-e a fáról.
- Nem szabad.
- Éppen ez az. Lehet, hogy enni kéne.
Ádám összeráncolta a szemöldökét.
- De ha egyszer nem szabad?
- A Fõnök - magyarázta Kígyó - elvileg szabad akaratot adott nektek. Azt
csináltok, amit akartok. Eddig stimmel?
- Igen. Kivéve, amire azt mondja, hogy azt ne.
- Hmmmm, namost éppen itt a bökkenõ. Mindaddig, amíg õ megmondja, hogy
igen, meg hogy nem, meg hogy ezt lehet, azt nem lehet, addig ti nem
vagytok igazi Lények, mert nincs igazi akaratotok.
- Ezt most nem értem, Kígyó, de nem nagyon tetszik. - szögezte le Ádám
egyre inkább gyanakvó arccal. - Lehet, hogy tényleg beléd költözött
valami? Régen nem mondtál ilyeneket.
- Csak hangosan gondolkodom.
- De régen nem is gondoltál ilyeneket. Vagy igen?
- Sok minden jár a fejemben - felelte Kígyó kitérõen - Sok minden, és
most pont ez az, ami a legjobban érdekel... Hogy mi van veletek, meg az
almával, meg a Földdel.
- Én majdnem ettem az elõbb egy almát - kuncogott Éva - Én azt hittem,
hogy a körtefa, amit...
- Igen. Az úgy nem is lett volna jó. Akkor megint betartod a szabályt,
csak rosszul.
- Tessék?
- Figyeljetek már ide egy kicsit. Az van, hogy az Öreg szerintem arra
kíváncsi, hogy tényleg van-e saját akarat bennetek. Amit nem õ
teremtett, amit nem õ határozott meg, ami õt meglepi, hogy "jé, én azt
mondtam, hogy ezt csinálják, és erre õk pont nem". Értitek már?
- Értjük, értjük... de ha Éva leszakítja, akkor az ugyanúgy meglepõ lett
volna, nem? Hiszen az Öreg nem tudja, hogy feledékeny. (Újabb
vasvillatekintet)
- Dehogynem. Legyintett volna egyet az egészre.
- És azt mondod, hogy titokban Õ is azt akarja, hogy együnk egy almát?
- Én erre gyanakszom.
- Érdekes.

Kígyó gondolkodott egy kicsit.

- A legrosszabb az egészben, hogy én vinném el a balhét.
- Hogy érted?
- Valójában nem lenne ettõl saját akaratotok, hiszen én beszéltelek rá,
hogy egyetek. Mindenki így tudná, a Biblia, az Anyaszentegyház, a
bulvársajtó, mindenki. Már megint az a szemét kígyó. És közben a
kísérlet lényege nem sikerülne.
- De miért? Hát ha én most leszakítom...
- Leszakítod, mert én megdumáltalak, hogy az Öreg ezt akarja.
- Ja, értem már. Világos. És hogy akkor ez megint másnak az akarata.
- Pontosan.
- Nade Kígyó... én tudod, mit nem értek?
- Hm?
- Hát mindannyiunkat õ teremtett. Téged is, Évát is, engem is. Még az
almát is. Akkor hogyan jöhetne bármi máshonnan, mint tõle?
- Ez egy jó gondolat - mosolygott Kígyó, és eltûnõdött rajta, vajon nem
harapott-e Ádám már korábban a Tudásból - Annyira jó gondolat, hogy
hirtelen nem is tudok rá mit mondani.
- Hacsak...
- Igen, szívem?
Éva elõre büszke volt rá, hogy most valami okosat fog mondani.
- Arra gondoltam, hogy mi van, ha Kígyót tényleg megszállta valami, és
azt a valamit nem a Fõnök teremtette? Akkor stimmel, nem?
- Ejha, Ádám, ez egy okos nõ! Tartsd meg!
- Viccelsz? A legokosabb, akit találtam - Ádám szélesen elvigyorodott,
pontosan tudta, hogy most nem kap vasvillát, mert a bók kettõvel erõsebb
inger a csúfolódásnál.
- Na, de most komolyan. Az nem jó?
- De, az teljesen jó lenne, ha engem megszállt volna bármi is.
- De az Öreg hisz benne!
- Igen, de akkor ettõl csak jobban fog hinni benne, és nem az lesz a
benyomása, hogy nektek van saját akaratotok.
- Az igaz.

Megint csend lett egy idõre.


- Jó, hát én mindenesetre megyek. - búcsúzott el Kígyó - Majd
gondolkodom ezen az almás dolgon. Jópofa kis feladvány, az biztos.
- Szia, Kígyó!
- Szia, Kígyó. És ne hagyd magad megszállni!
- Majd vigyázok! - kacsintott vissza Kígyó, és eltûnt valahol a fûben.
Ádám hátradõlt, nyújtózkodott.
- Nem szeretkezünk egyet, Kicsi?
- Á, most még kattogok ezen az egészen.
- Naa, gyere.

...

- Hú, ez jó volt.
- Mmm, de még milyen jó volt, Nagyfiú!
- Ja.
- Kicsit még ölelgessél!
- Jóvan... csak közben eszembe jutott az almás dolog. Szerinted igaza
van a Kígyónak?
- Nem tudom. Most olyan jó. Nem akarok errõl beszélgetni.
- Szerinted a másik helyen tényleg izgalmasabb lesz az élet?
- De hát nem jó itt nekünk?
- De. Végülis.
- Majd sokat szeretkezünk.
- Ja, hogyne.
- Mondjuk az a vízesés-dolog érdekelne. Szerinted az milyen? Ott lehet?
- Nem tudom, Kicsi, nem voltam még ott. Megnézzük?
- Rossz fiú! Nem szabad enni a fáról!
- Jól van, csak vicceltem, na.
- Mmmmm.
- De amúgy tényleg. Ha az Öreg is ezt akarja?
- Hát kérdezzük meg! - vetette fel Éva amolyan "de hiszen mi sem
egyszerûbb ennél" hangsúllyal.
- Az nem jó, te butus. Ha megkérdezzük, és azt mondja, hogy oké, akkor
megint azt csináljuk, amit õ akar.
- De hát úgyis az van!
- És ha nem?
- Akkor meg az van, amit a Kígyó akar.
- Ami ugyanaz, mert õt is a Fõnök teremtette.
- Aha.

Ádám csak sokára szólalt meg újra:

- Akárhogy is nézem, ebbõl az jön ki, hogy sehogy sincs saját akaratunk.
Akkor végülis mindegy, hogy eszünk-e egy almát, igaz? Hibáztatni nem
lehet minket se ezért, se azért.
- Jajj, te olyan okos vagy, te nagyfiú!
- Na, akkor megyünk arra a másik helyre?
- Hmmmm... jó, de csak ha rögtön dugunk egyet az elsõ vízesésnél!
- Nem bánom.
- Jajdejó jajdejó! Hozok egy almát...

...

(Sokkal arrébb, egy olyan helyrõl, ahonnan nagyon jó a kilátás)

- Végül csak megdumáltad õket, mi?
- Hát... igyekeztem. De õk mondták ki a végszót!
- Ej-ej. Pedig most nagyon gyanakvóra csináltam õket. Mennyi is már?
Tizenhárom-hét oda?
- Olyasmi.
- Te álnok Kígyó   Nem is tudom, mi lenne a világgal nélküled. Egy italt?
- Köszönöm, elfogadom. Koccintunk valamire?
- Ühüm, mondjuk arra, hogy... legyen meg az én akaratom!
- Legyen meg a te akaratod!


:-)