[elektro-etc] Gazdagnak lenni

[Oldradio]

Ha pénz van, minden van

Valahogy úgy alakult, hogy ciki a társadalom kiválóságának lenni. Aki erős, 
az köcsög kidobó, aki
szép, az büdös kurva, aki egészséges, az rohadt mázlista, aki meg okos, azt 
jobbik esetben
megverjük, rosszabbik esetben nem is magyar. A legrosszabb azonban 
messze-messze a
gazdagoknak: mind gátlástalan tolvajok, akik önmaguk gyarapításával 
párhuzamban tapossák a
sárba embertársaikat. Elég ebből. Itt az ideje, hogy minden gazdag ember 
hangosan ki merje
mondani: gazdag vagyok, és büszke is rá.

A boldog embernek öt dologra van szüksége: észre, egészségre, erőre, 
szépségre és pénzre.
Van olyan, akinek egyikből sem jut soha, hanem mondjuk meztelenül, 
csontváz-vékonyan,
torzarcú tüdőbajosként döglik meg Nyugat-Szudánban vagy a Nyugatinál az 
aluljáróban. Én
szerencsére életem különböző fázisaiban voltam már szép, egészséges, erős, 
okos és gazdag
is. Őszintén mondhatom, hogy ha ezek közül már csak egy lehetek az életben, 
akkor
mindenképpen a gazdagságot választanám.

Először is ugye ha gazdagság van, akkor a másik négyre már csak alkudni 
kell. Erőre ugyan ma
már tényleg senkinek nincs szüksége, de hobbiból azért nyugodtan lehet 
vásárolni mondjuk négy
kurva nagy Caterpillar márkájú földtúró gépet, hogy letakartítsák az utat a 
kocsim előtt, és
természetesen mind a négyet a létező legbrutálisabban kinéző állatok 
vezessék. A szépség ugye
mindig is eladó volt, és most itt nem a plasztikai sebészetre gondolok, 
hanem a pinára. Eszet
nem csak hogy lehet, hanem egyenesen muszáj is vennie a gazdag embernek, 
hiszen
könyvelőre meg ilyesmikre mindig szükség van a vagyon kezeléséhez. Az 
egészség meg aztán
végképp csak pénz kérdése: aki ki tud utazni a Mayo klinikára, az egyszerűen 
később fog
meghalni, mint aki nem. Lehetetlen másként megfogalmazni: nekünk gazdagoknak 
annyira jó
dolgunk van, hogy azt a szegények el sem tudják képzelni.

---

Én mindig gazdag voltam. Az első dolgok, amikre az életemből emlékszem, a 
Brazíliában töltött
gyermekkorral kapcsolatosak, és nem, nem valamelyik riói nyomornegyedben 
laktunk. Az viszont,
hogy van olyan, akinek kevesebb a pénze, mint nekem, csak a Kis János 
Altábornagy utcai
általános iskolában kezdett feltűnni.

A nyolcvanas évek egyébként is roppant érdekesek voltak ebből a 
szempontból - bár nyilván volt
olyan, aki ötvenháromban is banánt vitt tízóraira. Nekem például volt olyan 
síkesztyűm, amit az
apám hozott Dél-Koreából, és érzékelve a levegő hőmérsékletét színt tudott 
változtatni.
Tamáséknak nagyon menő akváriumuk volt otthon, Gábornak az apja hozott 
Németből
eltörhetetlen órát, ami természetesen az első, demonstratív célból tartott 
földhözvágás alkalmával
darabokra is tört. Ugyanakkor ott volt a másik Gábor, aki folyamatosan arról 
pofázott, hogy ők a
létminimum alatt élnek, ami elég idegesítő egy hétéves szájából, és Aranka, 
akinek takarítónő
volt az anyja, a nővére pedig tizenöt évesen szült, amiből én egyből 
megtanultam, hogy a
szegények egyik legfontosabb jellemzője az ész nélküli szaporodás. Egészen 
biztos vagyok
benne, hogy aki ma jár valami budai iskolába, annak már nem kell találkoznia 
ilyen
szerencsétlenekkel.

(És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ráztuk a rongyot, amikor valamelyik 
szülőin Marika néni
megkérte az egybegyűlteket, hogy akik megengedhetnék, azok is legyenek 
szívesek, és ne
adjanak déligyümölcsöt tízóraira a gyereküknek, nehogy a szegényebbeknek 
fájjon a szíve, akkor
az én anyám volt az egyetlen, aki ezt komolyan is vette, és még akkor is 
almát vihettem csak,
amikor már az a Mónika is narancsot zabált, akinek később gyereket csinált 
egy buszsofőr, de
minden bizonnyal már akkor is rendszeresen dugta saját családja valamelyik 
majomszerű
férfitagja.)

A kilencvenes években még nehezebb volt gazdagnak lenni. Emlékszem valami 
gimnáziumi
magyarórára, ahol valamelyik Budmil-táskás szerencsétlen csaj hosszasan 
fejtegette, hogy ő
utálja a gazdagokat, hiszen mindegyik tolvaj. Abban a gimnáziumi osztályban 
szerintem én
voltam az egyetlen, aki minden évben legalább kétszer külföldön nyaralt, 
úgyhogy nekem kellett
magamat kínosan érezni a hülyéje helyett.

Ekkor már szó sem volt a nyolcvanas évek osztályokon átívelő 
olvasztótégelyéről. A kilencvenes
években a gazdag ember már el tudta intézni, hogy gyakorlatilag ne kelljen 
szegények közelében
lennie. Megnyíltak azok a boltok, azok az éttermek, azok a szórakozóhelyek, 
ahova a szegény
embereknek eszükbe sem jutott betenniük a lábukat. Én is azt vettem észre, 
hogy gyakorlatilag
kikoptak mellőlem a szegények. Biztos rosszul érezték magukat, hogy ők nem 
kaptak autót a
tizennyolcadik születésnapjukra.

Amióta dolgozom, cseppet sem érzem magam jobban a gazdag ember szerepében. 
Attól, hogy
most már eltartom magam, egy pillanatig sem kezdtem el érezni, hogy milyen 
jól esik a saját
magam által kisütött kenyeret megenni. Inkább csak rémülten hallgatom, hogy 
van, akinek
lakáshitellel, autók törlesztőrészleteivel és egyéb anyagi akadályokkal kell 
megküzdenie. Ezek a
dolgok nekem olyan távoliak.

---

A mai napig iszonyatosan feszélyez a szegény emberek társasága. Az nem 
zavar, hogy nincsen
pénzük, hogy még egy olyan provinciális romhalmazban is, mint Budapest, a 
boltok tele vannak
olyan termékekkel, amiket nem engedhetnek meg maguknak. Az elkeseredett, 
reménytelen
küzdelmük fáj nekem igazán, a küzdelem maga, amitől azt remélik, jobbra 
fordul a soruk. Abban
hisznek, hogy így végre ők is gazdagok lehetnek, és közben éppen a gazdag 
lét esszenciájából
nem értenek meg semmit: a gazdag ember éppen attól gazdag, hogy az ég 
világon semmit nem
kell csinálnia a pénzéért. Egyszerűen van neki. A mindennapi harc, a siker 
hajhászása 24/7-ben
olyasvalami, amitől a gazdag ember mindig igyekszik egy kis távolságot 
tartani.

Gazdagnak lenni a legjobb dolog a világon.
Aki teheti, feltétlenül próbálja ki!